A jegyeket a Moodle-be itt Spanyolországban csak a vizsgaidőszak végén írják be, akkor is, ha nekem például nincs is vizsgám. Itt ez a rendszer!
Viszont a fotós tanár írtó jó fej, ma elküldte mindenkinek, hogy kinek hányast ad. És most kapaszkodjatok meg! A spanyolok 10-ig osztályoznak, és mi hárman magyarok mind 9-est kaptunk. Egy francia lány kapott 10-est és mindenki más 7 és 4 között kapott jegyet! Szóval mi magyarok nagyon jók voltunk!!!! És hétfőn visszaadja a képeinket is!
Hát akkor kezdjük az elején! Nagyon furcsa volt Lisszabonba utazni. Indulás előtt úgy éreztem, nem igazán kellene utaznom. Tudtam, hogy Lisszabon egy gyönyörű város, de úgy éreztem, hogy ha valahova utaznom kellene most már, az Budapest, nem pedig egy ismeretlen nagyváros!
A készülődést is sokat halogattam, de azért persze utolsó nap már mindent elolvastam a Rékustól kapott útikönyvekből és igazán felkészültnek éreztem magam. :)
Mivel a repülőm reggel 7:05kor indult, azért ki kellett mennem a Barajasra már szombaton este, mert a reptérre metroval lehet kiutazni, és az első metrók 6:00kor indulnak csak el… Az egyetlen probléma az volt, hogy eddig én csak a 4-es terminálon voltam, most pedig az 1-esről indult a gépem. Az 1-3 terminálról indulnak a fapados légitársaságok gépei, ez nem volt újdonság, csak az, hogy a madridiak a fapados repcsiknek fapados terminálokat építettek! Szék, vagy bármiféle ülőalkalmatosság csak a biztonsági vizsgálat utáni váróteremben van… Szóval földön aludtam. Nagyon vicces volt, hogy este mikor elaludtam, akkor még csak hárman aludtak ott rajtam kívül, de reggel, mikor felkeltem addigra már legalább 15-en feküdtek ott. Szóval megtaláltam a jó helyet! A becsekkolás után pedig még tudtam aludni bő egy órát a székeken a repülő indulása előtt.
Nagyon viccesen alakult a felszállás a repülőre! Rezs mondta, hogy van két építész kint Lisszabonban erasmussal, és tök jó fejek, és megadja a kontaktjukat…stb. De úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást, és nem akarok idegeneknek problémát okozni. A beszállásnál egyszer csak meghallottam, hogy valakinek visszakérdeznek „ – Annamária?” Tudtam rögtön, hogy magyar, és milyen kicsi a világ, az egyik lisszaboni erasmusos építészhallgató volt! Így az utazásom nagyon kellemesen telt. Beszélgettünk, kaptam néhány jó tippet Lisszabonban, hogy hova érdemes strandolni menni…. Nagyon kellemes volt, és hihetetlenül kényelmes is, ugyanaz a busz kellett nekünk a reptérről, és nekem eggyel később kellett leszállnom, mint Annamarinak, szóval nehéz lett volna bárhol is eltévednem!
A szállás igazán közel volt a buszmegállóhoz, bár „hegyet kellett hozzá mászni”. A száláson már vártak, és írtóra kedvesek voltak. Rögtön elfoglalhattam a szobámat, megfürödtem… És fél 10 körül elindultam Belémbe!
Első napomat tehát Belémben töltöttem, ami rendkívül gyönyörű volt, de nagyon fárasztó is. Volt egy modern épület kint Belémben, amit nem viccelek, 1,5 órán át kerestem. A szörnyű az volt, hogy mire megtaláltam, már annyira elfáradtam, hogy nem is tudtam neki örülni. Azért megvigasztaltam magam egy Pastel de Belém-mel, ami nagyon egyszerű, de rendkívül finom süti. Délután a belvárosban még meglátogottam a Design Múzeumot, utána pedig felsétáltam a Edward VII-ról elnevezett parkhoz, és felkerestem néhány másik modern épületet.
A fárasztó nap, és nem legpihentetőbb éjszaka után teljesen kidőltem. Visszaértem a szállásra, megfürödtem, és kb 20 perc múlva, este 10-kor aludtam is másnap reggel 8ig.
Hétfőt, azaz a második napomat neveztem ki a „pihenő napomnak”. A szálláson, mind a tulajdonos, mind a recepciós hölgy hihetetlenül kedves volt. Minden reggel megkérdezték, hogy aludtam, mi az aznapi tervem, este hogy milyen volt a napom, merre jártam. Adtak tippeket, hogy mit érdemes megnézni, hova érdemes elmenni, stb. Strand Lisszabon városában nincs, de nagyon sűrűn indulnak vonatok nyugatra Cascaisba, ami kb 30 perces vonatutat jelent. A lényeg az, hogy odafele nem Cascais-ig utaztam, hanem leszálltam Estoilban. A strandot nagyon könnyű megtalálni Estorilban, rögtön ott kezdődik a vasútállomás mellett. Estorilt és Cascis között pedig van egy széles, óceánparti sétány, amit egyik oldalról a víz, a másik oldalról pedig bárok szegélyeznek. Mintegy 30 perces kellemes sétával átértem Cascaisba, ami egy apró, nagyon kedves város. Megnéztem a városközpontot, és lementem a strandra. A parton rengeteg tábla volt, hogy hol van elsősegély hely, és mit kell csinálni, ha megcsíp egy medúza, ezért olyan partisávot kerestem, ahol sok portugál kisgyerekes család volt. A víz rendkívül hideg volt. Háromszor is fürödtem az Óceánban, bár ez inkább csak mártózásnak tekinthető. Bemenetem a vízbe és kijöttem. Ennyi, de senki sem bírta bent tovább mint én!
Délután 5 körül visszaindultam Lisszabonba, ahol a nap hátralevő részét a „Chiado” negyed meredek, kanyargós utcácskéin töltöttem. Estére pedig megtaláltam a Solar do Vinho do Porto nevű bárt, ahol csak portói borokat árulnak és kínálnak. Az útiköyvem szerint a pincérek segítenek is, de picit pechem volt. Csak egy pincér volt, aki nem csak portugálul tudott, és 5 perc után kiderült, hogy ez az első munkanapja a helyen. :) Rékusnak és az útikönyveknek köszönhetően egész jól tudtam, hogy mit akartam inni, de az itallap 25 oldalas volt. Egy fajta borból, azonos évjárattal és hasonló árkategóriában 4-5 oldalnyi borfélét kínáltak a borászatok függvényében, miről persze fogalmam sem volt. Mindesetre rendkívül jól válogattam. Kóstoltam egy fehér és négy vörös bort, és mindegyik nagyon ízlett. Csak egy dolog zavart: Rékus nem voltál ott! De megpróbáltam helyetted is kiélvezni a borokat!
Harmadik napomat a várban és környékén töltöttem. Megnéztem a várat, a székesegyházat, a Fado Múzeumot, a Nemztei Azulejo Múzeumot…. Napközben pedig ráakadtam egy rednkívül aranyos kis házi étteremre, ahol a kertben előttem sütötték grillen a Sardinhas Assadas-t, azaz a faszénen grillezett szardíniát, ami az egyik portugál nemzeti étel. Természetesen ezt fogyasztottam Vinho Verde-vel, előételnek pedig megkóstoltam a Caldo de Verde-t, ami a portugál káposztaleves.
Este hazafele menet, ráakadtam egy hatalmas térre, ami zsúfolásig tele volt, mintha valamit ingyen osztogattak volna. Gondoltam megnézem, mi is az. Ott volt egy bár, a Ginhja, amit egyébként én is meg akartam keresni. A ginhja nem más, mint cseresznyepálinka, és a tér tele volt ginhját iszogató helyiekkel. A bár rendkívül pici volt, csak egy kiszolgáló pultból állt, ezért itták az utcán. Én is beálltam a sorba, egy felesért, hogy megkóstoljam az italt. A bártulajdonos megengedte, hogy lefényképezzem őt és a bárt is. A pálinkát egy cseresznyével teli üvegből töltötte, és figyelt rá, hogy minden felesbe bekerüljön az üvegből 4 cseresznye is.
A sorban utánam két néger fickó állt, akik közül az egyik rögtön leszólított, hogy inkább őt kellene lefényképeznem, nem pedig a bárt. Rövid beszélgetésbe keveredtünk, és kiderült hogy afrikai származásúak. Az egyikük Portugáliában él, a másik az USA-ban, és most munkautazáson van Lisszabonban, ahol meglátogatja a családját is. Rendkívül kedvesek voltak, január óta az első idegenek voltak, akikkel lehetette normálisan angolul beszélgetni… és mikor megtudták, hogy egyedül vagyok, ragaszkodtak hozzá, hogy meghívjanak vacsorázni. Nagyon tuti kis étterembe mentünk, ahol grillezett kardhalat ettem (a földrajzi felfedezések korában lett portugál nemzeti étel) salátával. Az este nagyon kellemesen telt, jól elszállt az idő, és az éjszaka közepén érkeztem csak meg a szállodába.
Utolsó napon, szerdán megpróbáltam mindent megnézni, ami addig kimaradt. Két dolgot nem látogattam meg, de nem bánom egyáltalán. Úgy gondolom, mindent láttam, ami fontos volt. Délután háromkor felvettem a csomagomat a szállásomon, kisétáltam a lisszaboni egyetem rektori épületéhez (modern épület) ahonnan kiutaztam a 1998-as lisszaboni expo helyszínére további modern épületeket meglátogatni. Szerencsére ezek a pavilonok nagyon közel vannak egymáshoz, mert nagyon fáradt voltam már, és a csomagom is picit nagyobb volt a kényelmes városnéző csomag méreteinél.
Az expo helyszíne rendkívül közel van a reptérhez. Mégis rendkívül nehéz volt kijutnom a reptérre. A belvárosban kiderítettem, hogy elvileg melyik buszok visznek ki a reptérre. A probléma csak az volt, hogy ez egy hatalmas buszpályaudvar volt, sorakoztak és nem volt semmi sem kitáblázva, és senki sem tudta, honnan indulnak az én buszaim. Már épp kezdetm volna kétségbe esni, amikor találtam egy teljesen másik buszt, de a tábláján az állt, hogy megy a reptérre. Gyorsan megkérdeztem az ott várakozó helyieket, hogy megy-e a reptérre. Az egyik nő rávágta, hogy nem, egy másik pedig hogy igen, és nekiálltak portugálul veszekedni. Az egész jelenet rendkívül komikus lett volna, ha nem kellett volna már rég úton lennem a reptérre. Szóval picit stresszes volt kiszűrnöm a lényeget a portugál veszekedésből… Szerencsére jött egy ilyen busz, és a buszsofőr azt mondta, hogy igen, megy a reptérre. Akkor megnyugodtam, és felszálltam. Bár az volt az érzésem, hogy a fél várost körbeutaztuk a reptér előtt, mégis még bőven időben megérkeztem a becsekkoláshoz, és már csak azon kellett izgulnom, hogy elérjem az utolsó buszt Madridból Móstoleshez, de ez is sikerült… Így rendkívül fáradtam, de rengeteg élménnyel tele, egy tökéletes nyaralás után csütörtökön reggel 00:20kor hazaértem.:)
10 nap múlva, pedig már Budapestre fogok indulni. El sem hiszem, de most már tényleg vége ennek a félévnek!
Péntek reggeltől folyamatosan városoztunk Petrával. Elég fárasztó volt, de nem panaszkodom, mert otthoni szokásos éjszakázásokhoz képest ez így elég laza volt. Minden nap hazamentem az utolsó busszal, ami este 10kor indul, és 8 órát aludtam. :)
Eddig is tudtam ezeket a dolgokat Petra lakótársairől, amiket most leírok, de csak most vált a szememben megdöbbentően kiábrándítóvá. Egész héten, de minden héten semmi mást nem csinálnak, mint bemennek néhány órára a suliba, alszanak délig, kettőig, délután filmet vagy sorozatot néznek, Play Station-t játszanak és mennek bulizni és egyéjszakás kalandokat keresni. Hihetetlen. Ezen a hétvégén is mindenki minden nap délután kelt fel, ettek valamit, és sorozatokat néztek a nappaliban, egyszerre akár három különbözőt is, szóval ment a TV, meg mindenkinek a laptopja, nézték a bugyuta sorozatokat, és meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg ez zavarna minket a munkában.
Milyen szánalmasan üres élete van azoknak az embereknek, akik egész életükben csak unatkoznak, mint ők, és itt vannak Madridban, és ahelyett hogy a városban sétálgatnának, focimeccset vagy motorversenyt játszanak a házimozi rendszeren. SZÁNALMAS. Az egyetlen probléma, hogy ők alkotják majd a jövő értelmiségét!?????! Mint az a turizmus szakos ciprusi diáktársam a spanyol kurzuson, aki félév után Madrid nevezetességeiről tartott 10 perces prezentációt, és nem tudott mást felsorolni, mint a Retiro Parkot, a Reina Sofiát, a Pradot és az állatkertet. Félév után!!!! EZ KOMOLY?????
Szóval amin vasárnap este totál kiakadtam, az az, hogy vasárnap is mindenki aludt meg sorozatot nézett, stb a szokásos. És este, amikor vacsorázni akartunk volna Petrával nem volt egy tiszta tányér sem az egész házban. Ott élnek Petrán kívül nyolcan (brazilok, spanyolok, peruiak, mexikóiak és franciák), egész nap csak meresztik a seggüket és nekem kell elmosogatni két tányért, ha vacsorázni akarunk!!! És persze, amikor tettem egy megjegyzést, akkor rögtön mindenki azt mondta, hogy neki nincs ott piszkos edénye…… Szokásos! A piszkos tányérok csak úgy teremnek abban a házban, maguktól, és biztosan azért él egy egész hangyaboly a konyhájukban, mert mindent mindig elmosogatnak maguk után!
A mai napom fantasztikus volt! Már önmagában az is bőven elég lett volna, hogy voltam a madridi operaházban, azaz a Teatro Realban. Annak ellenére, hogy kívülről elég jelentéktelennek tűnik az épület, belülről annál lenyűgözőbb. Dupla előtere van. Az első semmi extra, ide bárki bejöhet, a másodikba viszont már csak jeggyel lehet belépni. Ez egy klasszikus, 19. századi előtér egy kis neobarokk térszervezéssel: nyújtott elliptikus alaprajzzal, és 4 emelet magas galériával, ami rögtön magával ragadja az ember szemét.
És annak ellenére, hogy kívülről egyáltalán nem tűnik nagyobb épületnek, mint a budapesti Állami Operaház, sokkal nagyobb. A nézőtér 6 emeletes, és a hatodik legalább 4 emelet magas. Hihetetlen. Persze a diákjegy (ami igazán pénztárcabarát) a legfelső sorokba szól. Én hátulról a negyedikben ültemJ. A Rómeó és Júliát néztük meg balett előadásban. Lenyűgöző volt, és ilyen magasból még az olyan kevésbé avatott nézők számára is, mint én, gyönyörűen kivehető volt a koreográfia és a csoportképek. Az egész előadás gyönyörű volt, igazi élmény.
Az opera után (ami délben kezdődött) kávéztunk egyet, és még elmentem néhány időszaki kiállítást megnézni. Az idő persze gyorsan elrepült, de nagyon jól esett egész nap csak elmerülni a művészet különböző műfajaiban, gondolkozni, sétálgatni… Megnéztem a La Sombra – t, ami egy tematikusan összeválogatott kiállítás arról, hogy a különböző művészeti korszakokban az árnyékot hogyan és miként használták a művészek, képekkel a világ minden részéről. A modern rész végén egy kisebb foto-kiállítás volt, ahol három magyar fénykép is szerepelt, kettő Kertész Andrástól, aki egyébként az egyik kedvenc század eleji fényképésze a Fotografia Artistica professzoromnak! Kíváncsi vagyok, hányan ismerik őt otthon. Én bevallom őszintén, nem ismertem idén januárig.
A Reina Sofiában most is lenyűgöző időszaki kiállítások voltak. Egy retropresktív kiállítás Juan Munoz műveiből és egy teljes életművet bemutató szoborkiállítás Julio González művészetéről.
Végezetül kaptam még egy kis ízelítőt a Fauve-ok művészeti irányzatról Vlaminck képei átlal a La Caixa (bank) CSR tevékenységének köszönhetően.
Van sok minden, ami nem fog hiányozni Spanyolországból, például hogy a spanyoloknak gyakorlatilag nincs intimszférájuk, ezért mindig ott toporognak a tiedben!! De van sok minden amit, megtanulhatnánk tőlük. Az egyik, hogy rengeteg ingyenes kulturális, művelődési lehetőséget biztosítanak. És nem csak az állam, hanem a cégek is. Kíváncsi vagyok, hogy hány évet kell arra várni, hogy az OTP vagy a MOL saját zsebből felújítasson egy Bp-i műemléképületet, esetleg felkérjen egy magyar vagy nemzetközi sztárépítészt, hogy tervezzen meg az épület modern kiegészítését, és aztán hónapról hónapra, évről évre magas színvonalú kulturális programmal töltse meg!
Tartozok még egy „rövid” ismertetéssel arról, hogy hol is lakok. Tudom, hogy ez sokak számára nem a legélvezetesebb bejegyzéseim közé fog tartozni, szóval minden nem építészt vagy építészhallgatót előre is felmentek a következő szöveg végigolvasása alól!
Móstolesben lakok (Madrid egyik külvárosa, de mielőtt Madridhoz csatolták volna a Madridi Autonóm Tartomány legnagyobb városa volt Madrid után :) ) és lakótelepen. Bár az utcakép nem túl impozáns, nem szebb, mint az otthoni panel-dzsungel, azért még is csak jobb. Ez a ház szerintem valamikor a ’70-es években épülhetett előregyártott elemekből, de amitől sokkal élhetőbb, az az, hogy a lépcsőház nem azt utcáról nyílik, hanem egy kerítéssel védett belső kertből. Az utcafrontra néző kertrészek nagyon egyszerűek, kb. 5 méter széles térkővel burkolt sáv, de a kerítés mentén végig szép sövény van, amit naponta locsolnak és karban tartanak. A telken két házsor van, és a két házsor között viszont egy nagyon kellemes és nagyon szép kis park húzódik végig: padokkal, fűvel, virágokkal, külön kis csúszdás játszótérrel és egy külön, magas drótkerítéssel körbevett focipályával, ahol a fiúk általában este 10-kor is még javában rúgják a bőrt az ablakom alatt. :)
A lakás és az egész ház kialakítása rengeteg hibát hordoz magában, de mielőtt ezekre rátérnék, azt is meg kell vallanom, hogy attól, hogy a lakószobáknak van egy közös erkélye, és hogy a nappaliból egy kb. 15m2-es nagy erkély nyílik, sokkal élhetőbbé válik a lakás, mint egy otthoni panel. Arról nem is beszélve, hogy az én erkélyeim a virágos kertre nyílnak és az elsőn lakok. :)
Mint korábban említettem, elég sok hibával is rendelkezik a ház, ami nem avatott építészszemeknek is igen csak szemet szúrna. Menjünk sorjában: A konyhában a greslap burkolatban vannak kisebb lyukak, amikben csak úgy gyűlik a kosz, és nem lehet kiseperni vagy tökéletesen felmosni. Nem túl higiénikus, ugye? De a nagyobb probléma, a falburkolat: ami elég változatos. Van olyan rész, ahol a vakolat is hiányzik, de olyan mintha soha sem lett volna rajta! Van ahol csak vakolat van, de a gáztűzhely és a mosogató környékét sikerült linóleummal burkolni, a csempe biztosan meghaladta volna a költségvetési keretet! A szigeteléssel egyébként mindenféle szinten baj van, olyan mintha nem is ismernék a spanyolok a szigetelés fogalmát. A fürdőszobában a tusoló ki van csempézve, de a csapok környékét csak úgy egyszerűen levakolták, mit sem törődve a használati víz elleni szigetelés alapvető kérdéseivel. Nem azt akarom mondani, hogy otthon ilyet biztosan nem építenek. Biztosan létezik, házi kivitelezésű nyaralókban, de nem tömegben gyártott lakóépületekben, és főleg azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan adhatnak ki ilyenre lakhatási engedélyt!
A szigetelés mezején tovább haladva a hangszigetelés sem létezik. Nem tudom, miből épülhetett a födém, de az kimeríti az akusztikai szigetelés mindenfajta hiányát, ha főzés vagy mosogatás közben is hallom, amint a felső szomszéd megterít a vasárnapi ebédhez, vagy ha szombaton reggel arra ébredek, hogy a felső szomszéd becsukja a szobájának ajtaját! A járás közben keletkező kopogó-hangokat azt hiszem, már meg sem kell említem!
Az épület hőszigetelésével is problémák vannak, ha van egyáltalán. Mert nem lehet túl nagy hőszigetelés, ha a kemény spanyol télben (éjszaka +2˚) kb. 1 órával a fűtés kikapcsolása után a szoba teljesen kihűl, és kb. +2˚ van odabent is.
A lakás elrendezése olyan, mintha nem is építész rajzolta volna, de az biztos, hogy szegény Bitó bácsi forogna a sírjában, ha valaki az ő tankönyve után ilyet tervezne. Az én szobám azért nem téglalap alaprajzú, és hiányzik belőle 4-5 m2, mert a szomszéd szoba beépített szekrénye picit belelóg a szobámba. Ami nem gond így, hogy egyedül lakom a kétágyas szobában, de el sem tudom képzelni, hogy fért el így ebben a szobában előttem 2 lány is fél éven keresztül!
Hát igen, nem minden arany, ami fénylik. Mi magyarok hajlamosak vagyunk az egész spanyol építészetet az egekbe emelni, mert ismerjük Gaudit, meg Moneot vagy Calatravat, még azelőtt, hogy megismernénk a spanyol építészeti minőség átlagát. Tagadhatatlan, hogy úgy tűnik, középület-tervezésben nagyon modern és friss dolgokat terveznek, de az is tagadhatatlan, hogy nem voltam még olyan spanyol lakóépületben, amire azt mondtam volna, hogy meghaladja a magyar átlagot!
Az elmúlt hetekben az utazások és látogatók fogadása mellett történt velem néhány más apróság is. :)
Az egyik legfontosabb, hogy életemben először leadtam egy tárgyat. Akik ismernek, tudják, hogy eddig minden tantárgyat becsülettel végigcsináltam az egyetemen és a Collegiumban is, akár tetszett, akár nem. Viszont most Spanyolországban vagyok, és van az a mondás: „If you are in Rome, do what the romans do!” Hát most én is így döntöttem. Leadtam a Proyectos 2. nevű tárgyat, ami elvileg a fő tárgy lenne: épülettervezés. De ez volt a racionális döntés, minél többet gondolkozom rajta, annál inkább egyértelmű. Végső leadás előtt 1 hónappal még mindig összesen 3 konzultációnk volt, és még mindig koncepcionális alapgondolatokkal „vacakoltunk”. Azért mondom, hogy vacakoltunk, mert olyan problémákon lovagolt a tanár, amit én nem láttam problémának, és a mai napig nem értem, hogy a Google cég irodaházának tervezésekor, az épület koncepciója miért egy ettől független Berlin város léptékű várostervezési megoldás következménye kell hogy legyen, és arról szó sem lehet, hogy esetleg az irodaház gondolatisága hat vissza??? Szóval elég sok nyelvi problémát is éreztem az egész félév alatt, és úgy tűnt a tanárok sem vették észre, hogy csupán a 10 oldalas spanyol feladatkiírás értelmezése hetekbe telt. És miután mindezzel megküzdöttem, hibás volt, hát nem fantasztikus??
Összegezve kimondhatatlanul nagyon örülök, hogy leadtam, de be kell vallanom, hogy picit csalódott is vagyok, mert azért jön az építészhallgató Spanyolországba, hogy megtanulja, hogyan terveznek a „nagyok”. Ehelyett a legrosszabb féléves tárgyam a tervezés lett. Sebaj, az a tény vigasztaló, hogy a várostervezés nagyon jó. Tudom, hogy sokan csak meg akarnak szabadulni tőle otthon, és nincs nagy presztízse otthon a várostervezésnek, de higgyétek el, itt ezt is másképp csinálják. Bár Petrával sokat bajlódtunk / bajlódunk itt is a kiírások és szabályozások fordításával és értelmezésével, a tanárok városból rendkívül segítőkészek. Az elején nagyon furik voltak, és nem mondhatnám, hogy szimpatikus embereknek találtam volna őket, de most már teljesen más. Még mindig picit furik, de látják, hogy rendesen dolgozunk, és tényleg segítenek amiben tudnak. Ráadásul oda is figyelnek, mert már mindkét tanár megjegyezte nekem, hogy látják mennyit fejlődött a spanyol tudásom :).
Mindezek ellenére továbbra is a Foto a kedvenc tárgyam. Olyan egyszerű, és annyira élvezetes. Olyan mintha az egyetemen is lenne olyan oktatás, mint általános iskolában volt rajzból Isti bával. Ahol a tanárt nem az érdekli, hogy még egy gépelt oldallal többet beletuszkoljon a fejembe, hanem hogy megértsem, és ami sokkal fontosabb, meg is szeressem azt, amit éppen tanulok! Hetedikben megtanultam analóg géppel fényképezni, és használni a sötétszobát, itt most megtanulom a digitális és műtermi fényképezés „trükkjeit”. Persze sokat tanultunk a fényképezés történetéről, mostanában viszont már kortárs fotóműhelyek és iskolák alkotásait vesszük. Nagyon élvezem.:)
Szombaton este nem mentem el a barcelónai éjszakába, mert már este 10kor mindenki full részeg volt az utcákon. Ünnepelték, hogy a Barca megverte a Real Madridot 4-2re, ha jól értettem az üvöltözést:) Másrészt úgy sejtettem szükségem lesz másnap az energiámra, és igazam is lett:) Estére így is annyira elfáradtam, hogy kétszer annyi idő alatt értem oda a buszpályaudvarra a csomagommal.
Vasárnap rggel fél9-kor már a Sagrada Familia bejáratánál voltam. Kihasználtam,hogy még kevesen vannak, és készítettem fényképeket, amin csak az épület van, emberek nékül. Aki járt már itt, az tudja, hogy ez milyen nehéz. Szóval megérte a korán kelni. A jegypénztár 9-kor nyitott, és bő 1 órát voltam bent "egy féligkész templomban". Igen:), de tudni kell, hogy a tornyokban fel lehet menni, és hogy az egész altemplomban és a szegéyneknek létesített iskolaépületben ma múzeum működik Gaudiról és a Sagrada Familiáról.
A Sagrada Familiától a Városházára siettem, amit az utikönyvem mint az öt legjobb barcelonai ingyenesen látogatható nevezetesség közé sorolt! Csak vasárnap látogatható, fél óránként induló idegenvezetéssel KATALÁNUL. Szóval nem sok mindent értettem belőle, de az épületet láttam, és azt meg magamtól is észre veszem, hogy melyik terem gótikus és melyik barokk:)
A Városháza után a Picasso Múzeum felé vettem az utamat, mert azt is feltétlenül látni akartam, és mert minden hónap első vasárnapján ingyenes! Sajnos ezt sokan mások is tudták, és végeláthatatlan sor kígyózott az utcán, a belépésre várakozva. Én is beálltam a sorba, és várakozás közben megebédeltem:) Nagyon furcsa volt, mert a sor kb 15 percig meg sem mozdult, utánna meg 20 perc alatt bejutottam. Nem igazán értem, hogy mi történt, a lényeg az, hogy nem is kellett olyan szörnyen sokat várni. A barcelónai Picasso Múzeumot úgy tartják számon Spanyolországban meg máshol is, mint a világ legnagyobb Picasso Múzeumát. Lehet hogy alapterületre tényleg ez a legnagyobb, de nem akkora durranás, mint ahogy hírlik. Tényleg sok kép van kiállítva, de a képek 90%-a Picasso útkereséséről szólnak, ami nagyon szépek, de mikor a "világ legnagyobb" Picasso Múzeumába megy az ember, akkor "picassosabb" képekre számít, nem pedig impresszonista tájképekre, meg valósághű tanulmányrajzokra. Szóval nagyon sok nagyon szép képet láttam, sok újat olvastam Picasso életéről, és művészeti korszakairól, de a malagai múzeumában sokkal jobb képeket állítottak ki! De aminek nagyon örülök, az az, hogy a malagai és a barcelonai Picasso Múzeum és a madridi Reina Sofia után úgy érzem Picasso lett az általam egyik legjobban ismert festő:)
A Picasso Múzeum után a vele szemben található prekolumbián szépművészeti alkotásokat bemutató múzeumba mentem, ami szinte kongott az ürességtől. És egyébként nekem is picit furcsa volt, hogy Cultura Hispanica órán is azt tanultuk, hogy Barcelona városa az újkorban visszaesett a fejlődésben, mert nem tudott részt venni az új kontinens gyarmatosításában és kereskedelmében. Szóval akkor hogyan kerülnek ide prekolumbián emlékek??? Erre a kérdésemre nem kaptam választ, de a kiállítás igazán magávalragadó volt. Röviden és tömören leírták, hogy milyen tájegységek és korszakok szerint állították ki a tárgyakat, és hogy melyiket mi jellemzi! A kiállítás főleg szobrokból állt, amiknek a "naiv" ábrázolásmódja mindegyik szobrot áthatott. Egyre jobban kezdem érteni, hogy Gaugain miért hagyta ott Párizst:)
A múzeumok után csak sétáltam, sétáltam, sétáltam, sétáltam, pihentem egy picit, és folytattam a sétát:) Összesen három "látnivalót" nem tudtam meglátogatni Barcelonában: Palau Güell (kívülről láttam, de bemenni nem tudtam). Finca Güell és Diagonal Áruház, mert ezek annyira kint voltak a központból, hogy oda meg vissza is metrózok, akkor is minimum egy órát tart csak az utazás, ezért úgy döntöttem, inkább a középkori belvárosban töltöm az időmet. Sétálgatok, épületeket nézegetek... Jártam a Ramblán, a gótikus és egyéb belvárosi negyedekben, az 1882-es világkiállítás parkjában, a Zenepalotában, és végigsétáltam a tenerparti sétányon a Colóntól az Olimpiai Parkig. Az Olimpiai Parknál miután "megcsodáltam" Gehry szobrát, északra vettem az irányt, át a Villa Olimpic-on keresztül.:) Ekkor már kilenc óra volt, ezért el kellett indulnom a szállásra, felvenni a csomagomat és elmenni a buszpályaudvarra. A buszom pontban 23:00-kor indult Madridba, ami 6:25-re érkezett meg Madridba. Hát igen, akármennyire is nincs gondom az alvással sehol, azért meglehetősen fáradt voltam hétfőn... De azt hiszem igazán nem panaszkodhatom egy ilyen fergeteges barcelonai hétvége után.
Montjuic, az Olimpiai Negyed
Montjuic is (mint minden Barcelonában) fantasztikus volt. Reggel korán keltem, már 9-kor kint voltam a fuincular megállójában. A végállomáson egy írtó jó fej jegyárusító volt. Válaszolt minden kérdésemre, és térképet is adott Montjuicról és a közlekedésről.
Elsőként felmentem a Fellegvárba, ahonnan tényleg fergeteges kilátás nyílik a városra. Megnéztem a Hadtörténeti Múzeumot, utána pedig elindultam a "kicsi" körutamon: Fundanción Juan Miró, Anella Olimpic, Palau de Sant Jordi, Piscina, Torre Telefónica de Calatrava, Poble Espana, Pavillon de Mies van der Rohe, Caixa Forum...stb.
A Juan Miró múzeum rettentően jó volt, és nagyon örültem neki, hogy reggel a fellegvár után rögötön oda mentem. Egyrészt én is még friss voltam, és volt energiám befogadni a hatalmas gyűjteményt, valamint mikor kijöttem, akkor már legalább egy félórás sor kanyargott az utcán.
Az olimpiai épületek érdekesek voltak, de sokba nem lehetett bemenni. A Poble Espana egy hihetetlenül aranyos kis műfalu. Olyasmi picit mint a Vajdahunyadvára Budapesten. Minden spanyol tartományban kiválasztottak néhány középkori vagy reneszánsz szép épületet és megépítették a pontos másukat. Az így kialakított faluban most Mesterségek utcája működik az üvegfújástól a gitárkészítő műhelyig minden van. Nagyon jó volt, hogy külön kis térképet adtak a belépőhöz, amin külön színnel jelölték a más-más tartományból származó épületeket, valamint egyesével megjelölték őket, és leírták, hogy melyik épület eredetije pontosan hol található. Nagyon aranyos volt. Picit Disney Land jellegű, de szerintem a spanyoloknak sikerült a határ jó oldalán maradniuk és nem volt giccses, csak tudtam, hogy ezek az épületek nem az eredetiek.
A körséta után nagyon fáradt voltam, délután 4-ig kb 20 percet pihentem összesen, ami jó sok sétát jelent! Megnéztem kívülről a román-gótikus gyűjteményt bemutató szépművészeti múzeumot, amin nem volt sok látnivaló, mert három oldalról be volt állványozva! Így helyette megnéztem az előtte kialakított lépcsős teret, majd kisétáltam a negyed kapuján a Plaza Espana-ra, és megnéztem a Bikaviadal Aránét, amit most újítanak fel és egészítenek ki valamilyen modern tetőszerkezettel, és az aréna mögötti Juan Miró parkot.
A parkból besétáltam a belvárosba, ahol megnéztem még a Várostörténeti Múzeumot, ami egy kb 1 órás földalatti túrát jelent az ókori romok között a mai Barcelona alatt. Ezt is nagyon élveztem. A földalatti túra után meghallgattam egy komolyzenei koncertet - La Ciaxa Bank CSR tevékenysége. A koncert után picit megpihenve elindultam a szállásra, útközben még azért tettem egy kis kitérőt a Torre Agbar felé. Sajnos nem lehetett bemenni, de azért kétszer körbesétáltam - biztos, ami biztos.
Este annyira fáradt voltam, hogy csak vacsiztam, beszélgettem és boroztam a hotel tetőteraszán a szobatársaimmal.
Az első nap Barcelonában elég vegyesnek bizonyult. Rengeteg gyönyörű és egy egész életre szóló élménnyel gyarapodtam, de sajnos mint ahogy az idő, úgy az én lelki állapotom sem volt a legjobb.
Pénteken amint kivilágosodott, elindultam a városba a csomagommal. Sajnos egész nap cipelnem kellett magammal. Péntek a modernizmus jegyében tellt. Végig jártam a "Ruta de Modernismo"-t, és bejártam az Eixample és a Grácia negyedeit. Ez azt jelenti, hogy az egész napom Gaudit néztem gyakorlatilag néhány más spanyol szecessziós épülettel megszakítva. Először a Casa Battlóhoz mentem (közben megnéztem a Diadalívet - Arc de Triomf), ami csodálatos volt. Bár a belépő elég drága volt, még diákoknak is 16 euro!!!, de megérte, igazán gyönyörű az az épület. És az az igazság, hogy belül sokkal több mindent rejt magában, mint azt kívülről sejtené az ember! Fantasztikus!
A Casa Battlótól két háztömbnyire áll a La Pedrera, azaz a Casa Milá (kinek melyik tetszik) és ezt is megnéztem belülről is. A hosszabbított és spanyol nyelvű audioguide-ot kérdem, így nem csak a Gaudival és építészettel kapcsolatos ismereteim bővültek, hanem a spanyol tudásom is, remélem:) Délután kettő volt, mire végeztem a La Pedrerában. Hát igen, Gaudira rá kell szánni az időt!
Ezek után megnéztem még másik két, az útikönyv által megjelölt épületet, és indultam a Grácia negyedébe csavarogni. Végigmentem az összes apró kis utcán, amit említett a Lonley Planet, de mivel egyedül voltam az összes cuccommal, nem volt kedvem egyedül sok órán keresztül bóklászni, azért így is elsétálgattam másfél órát, és természetesen sok fényképet csináltam. Felkerestem egy harmadik Gaudi épületet is: Casa Vicenc, de ez nem látogatható. Ennek ellenére az utcáról is elég impresszív benymást keletett!
A Vicenc háznál jobban szemügyre vételezve a térképet úgy döntöttem, hogy a Pedralbesi épületeket kihagyom, mert nagyon-nagyon messze van, inkább elindultam a Güell Parkba és úgy terveztem hogy még a Sagrada Familiát is meglátogatom aznap, csak hogy teljes legyen a Gaudi körutam:)
A Güell Parkban bizonyos részek le voltak zárva, el voltak kerítve, de ahogy sétálgattam egyre több és több embert láttam a kerítés túloldalán. Miközben keresgéltem, hogy hol van a bejárat a másik részbe, találtam egy átjárót. Nem volt hivatalos, de ott folyamatosan másztak ki és be a spanyolok, szóval úgy döntöttem, én is megpróbálom. Így bejutottam abba a részébe is a parkba, ahova múltkor már nem sátáltunk fel. Onnan átsétáltam a kereszttel mejelölt északnyugati kilátóhoz, ahol elkezdett szakadni az eső, de olyan rendesen, mint otthon. Még jó hogy tudtam az utat, és kb két perc alatt az erdőn keresztül beértem a "piactér"-re, az oszlopcsarnokhoz. A következő 5-10 perceben teljesen megtellt a tér, mindenki ide menekült, és a parkban elszórt különféle zenét játszó zenészek is összegyűltek, és együtt kezdtek énekelni. Eszméletlenül jó hangulat lett! Szerencsére amilyen gyorsan és viharosan jött az eső, úgy is távozott.
Az eső után megnéztem mindent, amit még nem (pl.: Gaudi Múzeum - ahol semmi újat nem láttam vagy olvastam) és búcsúzóul felmentem a piactér feletti nagy kilátótérre, ami mint mindig most is tömve volt. Igaz a mondás, hogy a legnagyobb tömegben a legmagányosabb az ember. Ott álltam, és néztem a sok családot és szerelemspárt, akik egymást fotózzák a mozaikkal díszített padon és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Emlékeztem rá, hogy mi is ott ültünk és fényképezkedtünk, és hatalmas honvágy tört rám, hogy most nem vagytok ott anya, apa és Rékus. Ott ültem a világ egyik építészeti remekén, néztem a gyönyörű kilátást, és sírtam mint egy kis óvodás. Elég sokáig tartott, mire abbahagytam, de teljesen megkönnyebbültem tőle. Megvígasztaltam magam egy kis Tibi csokival, és lassan búcsút vettem a parktól.
A Sagrada Familiánál hatalmas sor állt, mikor odértem, és alig lett volna 1 órám sorbanállással együtt a tamplomra, ezért inkább elhalasztottam a látogatást vasárnapra. A Sagrada Familiától kb. 5 percre volt a szállásom, ezért minden gond nélkül oda tudtam menni a vasárnap reggel 9 órás nyitásra!
Az utazás elég furcsán kezdődött. Egész héten annyi dolgom volt, hogy úgy éreztem, nem igazán tudtam ráhangolódni Barcelonára. Szerda este fél ketőig jegyzeteltem az utikönyvet és utána éreztem azt a jóleső, utazós hangulatot magamban, de aztán csütörtökö is annyi tennivaló volt még...:(
Csütörökön délután elvileg egy csomó időm volt összepakolni, és mindent elrendezni, a végén mégis igencsak sietnem kellett. Maszkot is vettem magamnak indulás előtt, ami úgy tűnik utólag, hogy felesleges volt, de csütörtökön nagyon megnyugtató volt. Annyi és annyiféle ember volt a Mendez Alvarón, hogy úgy éreztem, már attól is beteg leszek, hogy rám néznek. Csak olyan maszkot tudtam venni (a simát csak 50-es csomagban árusították, bár nem értem, hogy ki vesz egyszerre 50-et?????), amit UK-ban gyártottak aszmásoknak és allergiásoknak, szóval valami nagyon profi cuccot sikerült beszereznem.
Szóval a sok tennivaló, meg kapkodás, meg az utazás előtti idegesség miatt elég stresszes voltam, de amint felszálltam a buszra megnyugodtam. Kitaláltam a másnapi utitervemet és aludtam egészen másnap 6:15ig:)
Áprilisban eddig nem volt időm unatkozniJ. Az húsvéti kirándulás után meglátogatott Rékus, és fantasztikus hetet töltöttünk el együtt.
Bejártuk Madrid látnivalóit, úgy éltünk, beszéltünk, ettünk, stb., mint a spanyolok. Élveztük az utcai bókokat és sok élménnyel gyarapodtunk.
Voltunk a Pradóban is, együtt is, és azt hiszem, kijelenthetem, többet nem megyek megnézni az állandó kiállítást. A Pradó Spanyolország leglátogatottabb múzeuma, az egyik egykori királyi palotában kapott helyet, melyet pár éve Rafael Moneo egészített ki egy modern épületszárnnyal az időszaki kiállítások számára.
Szóval a képgyűjtemény sok híres festő képét tudhatja magáénak (El Greco, Bosch, Velazquez, Goya, csak hogy az igazán nagy neveket említsem), de szerintem sehol máshol a világon nincs annyi pocsék kép is kiállítva, mint a Pradóban. Tipikus példái a „keret és az üres vászon többet ér, mint maga a műalkotás”-nak. Szóval január óta ez volt az ötödik túrám az állandó kiállításon, és azért nem akarok többet menni, mert a rossz képek egyre jobban zavarnak, és egyre kevésbé tudom miattuk élvezni a jó képeket!
A Pradó mellett meglátogattuk a Museo de Reina Sofia-t és a Thyssen-Bornemissza Gyűjteményt is. Szóval képzőművészet terén nagy kiművelődtünkJ.
A szellemi táplálék mellett azonban a kulináris élvezetekre is fordítottunk figyelmet. Ettünk bocadillo-t a Museo del Jamónban, kipróbáltunk mindenféle tengeri-herkentyűs szendvicset a Rastrón, uzsonnáztunk Chocolate con Churros-t a Choclatería de San Gines-ben, ettünk tapas-t az El Tigre-ben és szombaton este Rékus elvitt vacsorázni a La Bola-ba.
A La Bola egy nagyon régi vendéglő az Operától nem messze, és a madridi specialitásáról híres. Cultura Hispánica kurzuson a tanár azt mondta az amerikai cserediákoknak, hogy onnan tudják megállapítani, hogy törzsgyökeres madridi családnál laknak-e vagy sem, hogy vasárnap Cocido Madrileno-t főz-e a háziasszony. Ugyanis a tradícionális madridi vasárnapi étel a Cocido Madrileno, és ha meg akarjuk kóstolni, akkor a La Bola-ban kell asztalt foglalnunk. Hát az alkalom adott volt, és én ki is rendeltem magamnak a Cocido Madrileno-t. Nagyon finom és hihetetlenül laktató étel. Jellegében és kiadósságát tekintve picit hasonló, mint a magyar babgulyás, de azért nagyon más és nagyon spanyol étel. Bár egytálételként készül, két fogásként kell tálalni. Először meg kell enni a leszűrt levest, és utána a levesben főtt többféle csonthúst, sonkát és csülköt tálalják a szintén a levesben főtt zöldségekkel. Nagyon finom volt és rendkívül jól laktam veleJ. Rékus Sopa Castellano-t, másodiknak pedig garnélarákokat evett salátával. Az is nagyon finom és nagyon spanyol voltJ. És természetesen mindehhez egy kancsó Sangriát fogyasztottunk.
Bálint indulásom előtt azt mondta, hogy 3 cm-t el kell koptatnom a lábamból a sok gyaloglás során Andalúziában. Hát ezt nem sikerült teljesítenem (szerencsére), viszont Valenciába megérkezve észrevettem, hogy annyit sétáltam, hogy kilyukadt a sportcipőmJ. Azért ez is teljesítmény, nem?
Valencia is felejthetetlen élmény volt, de nagyon más mint Andalúzia. Nagyon jó helyen, a történelmi városrészben, a nagy vásárcsarnoktól 2 percre volt a szállásom egy úgynevezett Backpacker Hostelben. 6 fős koedukált hálóteremben aludtam négy amerikai egyetemistával. A szoba nagyon egyszerű, új, jól karbantartott és praktikus volt. A földszinten nagy társalgót építettek ki, a harmadik emeleten egy jól felszerelt konyha volt hat hatalmas hűtővel és cetliző géppel, hogy mindenki megtalálja a saját ennivalóját. J És mondanom sem kell, a spanyol szállásokhoz képest nagyon pénztárcabarát szállásnak is bizonyult. Az egyetlen kellemetlenség a szombat éjszakai tűzriadó volt. A tüzet rég eloltották, mire mi leértünk a második emeletről, viszont fél napig nem volt áram, ami miatt nem volt melegvíz sem majdnem egész másnap. De mivel én nem a szálláson töltöttem az időmet, hanem a városban, ezért ez igazán nem okozott problémát számomra.
Jó építészhez méltóan a legnagyobb élményt a „Tudományos és Művészeti Városrész” jelenttette, ami egy négy nagyobb épületegyüttesből álló városrész. Minden épületet a valenciai születésű spanyol sztárépítész, Santiago Calatrava tervezett. Hallgattam a Lonley Planetre és kombinált belépőt vettem, amivel minden épületbe bemehettem, és minden kiállítást megnézhettem. Így elmondhatom, hogy voltam a világ legtöbb tengeri faját bemutató Óceonográfiájában, ahol három több mint 100 méter hosszú víz alatti alagút is található. A sok hal mellett láttam flamingókat és más egzotikus madárfajokat is, láttam egy 30 perc hosszú delfinshow-t, amiben 5 tréner és 12 delfin vett részt, láttam fóka- és rozmáretetést, ami azért volt különleges, mert etetésen kívül nem nagyon lehet őket nem a vízben látni.
Itt található a Fülöp hercegről elnevezett tudományos múzeum, ami nagyon hasonló, mint a budapesti Jövő Háza és Csodák Palotája. A három emeleten az óvodásoktól kezdve a rendkívüli tudományos ismeretekkel rendelkező felnőttekig mindenki megtalálja a maga számára érdekes részleget.
A napomat a Hemisféricben zártam le, ahol megnézhettem egy 57 perces IMax tudományos ismeretterjesztő mozit a tengeri élővilágról, azon belüli is egy korallzátony speciális életközösségéről. Nem mintha este ezek után kilométer hiányom lett volna, de vacsora után még visszasétáltam a városnegyedbe, hogy éjszakai felvételeket is készítsek az épületekről. Másnap a testem tudatta velem, hogy ez már túl sok volt a jóból. De azt hiszem két izomgörcs (ami az Akhilleszembe állt be) mégis csak megérte a gyönyörű felvételeket az épületekről.
Mivel számítottam is rá, hogy utolsó nap már nagyon fáradt leszek nem is hagytam sok teljesítendő látnivalót aznapra. Elmentem egy időszaki Juan Miró kiállításra és Spanyolország elsőként létrehozott királyi botanikus kertjébe, valamint felmásztam még a 206 lépcsőfokból álló harangtoronyba gyönyörű kilátás kedvéért, de egyébként „csak” sétálgattam a történelmi belvárosban és Horchata-t ittam.
Az Horchata nem más, mint mandulatej. Andalúziában terem földimandula, itt úgy hívják: chufa. Ebből préselik, és még nem tudom mi mindent csinálnak vele, mire megkapják ezt a frissítő, semmi máshoz nem hasonlítható ízvilágú édes italt.
Hát igen! Úgy is fogalmazhatnék, hogy Malaga egy kicsit csalódás volt Sevilla és Cordóba után. De utólag visszagondolva ott is rendkívül jól éreztük magunkat, volt időnk megemészteni az addig látott csodálatos dolgokat, és felkészülni az utazás hátralevő részére. Most már azt is gondolom, hogy szükségünk volt Malagára azért, hogy Granada előtt ráeszméljünk mennyire egyedi és különleges szépségű helyeket láttunk Sevillában és Cordóbában és hogy az anadalúz körutat lezáró Granada csodáit még inkább értékelni tudjuk.
Malaga nagy nevezetességei, mint az Alcazar vagy a Gibralfaro-vára gyönyörű helyek, de Sevilla vagy Cordóba után nem ámulatba ejtők. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereztünk életre szóló élményeket itt.
Első malagai napunk délutánján elutaztunk, a város határában kialakított botanikus kertbe. Nem tudom, hogy pontosan hány hektár területet foglal el, de mi három és fél órát sétáltunk benne, de így is maradtak általunk fel nem fedezett ösvényei a kertnek. Az is jó volt, hogy bár többen voltak a parkban rajtunk kívül, mégis egyedül tudott lenni ez ember a gyönyörű növények között. Nekem legjobban az „utazás a Föld körül – 80 speciális fafajta” fantázianevet viselő ösvény tetszett, ahol tényleg 80 speciális fafajta élt egy ösvény mentén a világ minden tájáról. Az egyetlen problémám az volt, hogy a növények nevei csupán spanyolul és latinul voltak kiírva, ami nem igazán segített megfejteni, hogy milyen fát látok. Ezért csak azt tudom mondani: Sok gyönyörű, különleges fát láttam tavaszi virágzás közben a malagai botanikus kertben. J
A másik nagy élmény számomra a Picasso Múzeum volt. Madridban, a Reina Sofia Múzeumban őrzik a Guernica című óriási képét és a hozzá kapcsolódó vázlatok nagy részét. A malagai múzeum nagyon új (4 vagy 5 éves csupán) és nagyon szépen felújított reneszánsz palota ad otthont a múzeumnak, ahol bár nem őriznek olyan világhírű képeket, mint a Guernica, mégis kihagyhatatlan élmény. Az állandó kiállítás kb. másfél órát igényel, de mindig van időszaki kiállítás is, ami valamilyen módon kötődik Picassóhoz.
A malagai második napunk a pihenés jegyében telt. Sokáig aludtunk, kényelmesen és bőségesen reggeliztünk és lementünk a szállástól 5 percre fekvő homokos tengerpartra strandolni. Bár a nap nagyon szépen sütött, nagyon erős szél fújt, ezért nem lehetett érezni a nap erejét. És mivel a víz jéghideg volt, legnagyobb igyekezetem ellenére is, köldöknél mélyebbre nem tudtam merülni a vízben.
Granadába szerda este érkeztünk meg, és a processión miatt a teljes tömegközlekedés a feje tetején állt, így több mint egy órás gyaloglás után leltünk rá a szállásunkra, ami rendkívül jó helyen volt: a városból az Al-Hambrához felvezető úton. Ami nagyon jól is jött másnap reggel, mikor hatkor keltünk, és indultunk sorban állni a jegyekért. Elég hihetetlenül hangzik, de igaz: az Al-Hambrába két héttel előbb, már nem lehetett interneten jegyet venni, mert azok már mind elkeltek. A Lonly Planet könyv szerint reggel hétkor feltétlenül be kell állni a jegypénztárhoz várakozók sorába, hogy ha jegyhez szeretnénk jutni. Mindig csak aznapi jegyeket árusítanak és egy ember maximum 5 darabot vehet. Mi fél7 körül érkeztünk meg a sorba, és a nyolckor nyitó jegypénztárnál negyed10 körül sikerült megvennünk a jegyeinket. Szóval tényleg elképesztő, és józan ésszel fel nem fogható számomra, hogy limitálniuk kell, hogy egy nap maximum 2000 jegyet adnak el helyben, és a durva az, hogy így is már délelőtt elfogy minden jegy délutánra is. Ezután a rövid ismertető után nem kell mondanom, hogy a leglátogatottabb hely Andalúziában.
Hatalmas és gyönyörű, mesébe illő hely. Próbáltam megfogalmazni, hogy mennyire különleges, és fantasztikus vagy lenyűgöző, de erre nincsenek szavak. Ezt látni és átélni kell! Ott kell sétálni azok között a falak között, vagy ott kell állni azok alatt a különleges cseppkő-szerű boltozatok alatt. Mindezek ellenére megpróbálok majd otthon egy kis ízelítőt adni nektek ebből a földi paradicsomból az általam készített képeken keresztül. (Hát igen, nem tagadom, csináltam jó néhányat!J)
Az Al-Hambra után már csak egy kisebb városnéző sétára volt erőnk, ahol belecsöppentünk a processión kezdetébe. Félelmetes volt látni, hogy a templom ajtaján csak úgy tudják kihozni a hatalmas szobrot, hogy az embereknek térden csúszva kell kicipelni a nagy terhet, különben nem fér ki, és hogy negyven ember a hatalmas súly alatt egyszerre fel tud állni úgy, hogy egy gyertyát sem kell újra meggyújtani, és mindeközben a hömpölygő tömeg tapsol, sír és azt kiabálja: „Aurora!” „Guapa!” „Aurora!” „Guapa!” „Aurora!” „Guapa!”.
Életemben másodszorra voltam itt, olyan volt, mintha egy régi álom kelne életre újra. A Mezquita csodás volt, lélegzetelállító és hihetetlen, ahogy egymás mellett összhangban és egymást erősítve megjelennek az ókori római, vizigót, arab és gótikus stílusjegyek. Hihetetlenül aprólékos kőfaragás és szédítően nagy tér, egy egész oszloperdő. Elképesztő, ahogy az arab boltívek alá odateszik a túlaranyozott barokk szentélyeket. Elképesztő, de talán éppen annyira élő, annyira spanyol és annyira erős.
A cordóbai Alcazar is lenyűgöző volt. A kerti medencék mentén ezer színben pompázó virágágyások, eldugott kis padok, narancsfa ligetek. Csodálatos.
Rengeteget sétáltunk Cordóba zegzugos, kanyargó utcáin, sokszor csak sejtettük, merre vagyunk a térképenJ. Délután, a bolyongás közben egyszer csak kilyukadtunk egy nagyobb útra, és nem mással álltam szemben, mint annak az étteremnek a bejáratával, ahol három éve együtt vacsoráztunk. Annyira furcsa volt, és abban a pillanatban akkora honvágy tört rám. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ha megfordulok, akkor nem vagytok ott az utcán mögöttem anya, apa és Rékus. Nagyon hiányoztatok.
Vasárnap kezdődött el az igazi andalúz Semana Santa. Cordóbában láttuk a vasárnapi körmenet kezdetét, az egész készülődést, ahogy lassan mindenki elfoglalja a helyét az útvonal mentén a padkán és helykeresés közben megveszik az aznapi szotyi adagot. Az egész szintén annyira élő. Minden délután mindenki kiöltözik (anyukák, apukák, kisgyerekek és a tinik is), az egész család együtt közösen kivonul a térre és nézik a felvonulást.
Az elején – annak ellenére, hogy jól informált voltam a spanyol Semana Santaval kapcsolatban –, be kell vallanom, nem igazán értettem, hogy mi is történik körülöttem. A spanyolok őrültek, őszintén is igazán. Húsvétkor nem Jézus feltámadását és mennybe menetelét ünneplik, hanem egy héten keresztül félnapos menetekkel emlékeznek meg Jézus szenvedéseiről. Minden nap hatalmas szobrokat és Jézus életét ábrázoló jeleneteket cipelnek körbe a város utcáin keresztül. Minden menet végállomása a város fő székesegyháza, és húsvét hétfőre a város összes kisebb és nagyobb templomából az összes szentség megérkezik a székesegyházba. A menetek délután 4-5 óra körül kezdődnek és hajnali 1-2-ig tartanak. Mindig először egy Jézust ábrázoló szobrot visznek, utána pedig egy Máriát ábrázolót. Persze mindegyiket feldíszítik. Egy-egy ilyen feldíszített szobrot 40 ember cipel, akikre állítólag fejenként 50 kg súly jut. A szobrokat körülbelül 2500 csuklyás beöltözött kísérő és katonazenekarok kísérik. A beöltözött kísérők úgy néznek ki, mintha a Kuk-lux-klan tagjai lennének, de valójában semmi közük hozzájuk. Elvileg bűnbocsánatért menetelnek, mezítláb és azért viselnek csuklyát, mert a bűnös kilétét elég Istennek tudnia, a közösség vagy város lakossága előtt megőrizheti anonimitását. Ahogy közeledik húsvét vasárnap, a menetek annál hosszabbak, annál nagyobb létszámúak és annál látványosabbak is. A katonazenekarok nagyon egyszerű, de mégis vérfagyasztó és érzelmekkel rendkívül telített zenét játszanak, az igazán vallásos spanyolok pedig a menetet nézve megpróbálják megérinteni a szobrokat és sírnak, Jézus és Mária szenvedései miatt.
Ez egy olyan „fesztivál”, amit első este nem ért meg egy turista, második este már többet tud, de nem érti, hogy mi a látványosság, amiért a menetet a spanyolok órákon keresztül nézik, aztán napról napra egyre inkább felfigyel a részletekre, és még ha nem is vallásos, mégis a felvonulások hangulata teljesen magával ragadja.
Visszaérkezve Madridba, kiderült, hogy ezt a egyházi népszokást csak Andalúziában, illetve Castilia y La Mancha egyes részein tartják már csak, ezért sokszorosan szerencsésnek érzem magam, hogy nem csak Andalúziát láttam, hanem egy ilyen különleges népszokásnak is az élő szemtanúja és részese lehettem.
Az elindulás április 3-án, pénteken nem volt annyira egyszerű, mint ahogy azt reméltem. Sokan tudjátok, hogy nem egyedül utaztam Andalúziába, hanem egy német erasmusos diákkal, Angelikával, akivel már az első találkozás alkalmával jó barátságot kötöttünk, és sok helyet együtt fedeztünk fel Madridban.
A kirándulással kapcsolatban mindent megszerveztem, Angelikának csak a buszjegyeket kellett megvennie, de nem sikerült. Szombaton hajnalban 1:00kor indult volna a buszunk Cordóbába, de csak pénteken délután ment el megvenni a jegyeket, és már nem volt hely a buszon. Ezért gyorsan módosítottam a programot, és Sevillába utaztunk pénteken este 23:00kor. Hát igen, egy tíz napos nagy utazás előtt nem vágyik az ember ilyesfajta izgalomra. Ez volt a tíz nap alatt az összes flexibilitás a programunkban, és kihasználtuk. És el kell mondanom ezután minden tökéletesen alakult.
A szerencsés-szerencsétlen buszjegy esetnek köszönhetően szombat reggel 6:00kor megérkeztünk Sevillába, ahol másfél órát csöveztünk a buszpályaudvaron, hogy elkezdjen pirkadni. (igen, Spanyolországban későn kel a Nap). Nem tagadom, a reggel szörnyű volt, keveset aludtunk a buszon, nagyon hideg volt, és nem volt nyitva semmi sem.
Fél 8-8 körül elindultunk a csomagjainkkal, és mire a Plaza de Espana-ra értünk már kinyitott egy kávézó, ahova rögtön be is tértünk egy kávéra és pisilésre.
A délelőtt további részét a Plaza de Espana-n, és a mellett fekvő Parque de María Luisa-ban töltöttünk. A Plaza de Espana egy félköríves, árkádsorral ellátott épületcsoport által határolt tér, amit a parkkal együtt az 1929-es sevillai nemzetközi vásárra (Exposición Iberoamericana) készítettek. Az teret határoló épület, illetve a parkban található nagy épületek és kisebb pavilonok is Sevilla elmúlt dicsőségét és az andalúz kerámiaművészetet mutatják be. Fantasztikus és gyönyörű!
A parkban található – sok különleges fa, és romantikus kis félsziget mellett többek között – két nagy múzeum is: Museum Artes y Costumbres Populares (Népművészeti és Népszokásokat bemutató Múzeum) és Museo Archeologico. Mindkettő ingyenes. Amit az andalúz körút alatt megtanultam, hogy Spanyolországban, ha egy múzeum mindenkinek mindig ingyenes, akkor az gyanús. Az előbbi múzeumban két napja mi voltunk az egyetlen látogatók, az utóbbiban pedig ugyanolyan köveket és ugyanolyan tematikával állítottak ki, mint minden más archeológiai múzeumban Spanyolországban, amit eddig szerencsém volt meglátogatni (asszem hatnál járok, és nem tervezek még egy újabbat megnézniJ). A kevés látogató ellenére, nekem igazán tetszett a népművészeti múzeum.
A szállásunk egy nagyon mediterrán kis sikátor végén nyílt, a ház ki volt csempézve, mint ahogy az egy igazi sevillai házhoz illik, és természetesen egy kis belső átrium udvar is volt. A szobánk rendkívül egyszerű, de tiszta és rendszeresen karbantartott volt. Akkor még nem tudtuk, de az utazás során ez volt a legjobb szállásunk.
Szombat délután elmentünk a sevillai Reales Alcazares-be. Mint ahogy az az andalúz látogatásra-érdemes épületek 95%-áról elmondható, a Reales Alcazares is ereditleg egy arab palota volt (Al-Andaluz tarifájának pihenő palotája), amit a reconquista után a keresztény királyok további palotaszárnyakkal bővítettek ki. Mondanom sem kell, az arab palota és kertek mellett a keresztény „próbálkozások” labdába sem rúgnak, de az is tagadhatatlan, hogy a keresztény és arab épületegyüttes együtt sokkal érdekesebb, mint amennyire érdekesek lennének az épületeket külön-külön, önmagukban.
Aki nem járt Andalúziában nem tudhatja milyen ott lenni azokban az épületekben és azokban a kertekben. Olyan érzés, mintha az Ezeregy éjszaka meséi világa életre kelne és az ember a kellős közepébe csöppenne. Fantasztikus, teljesen más világ, olyan mintha álmodnál, de közben tudod, hogy az valóság, de ép ésszel fel nem fogható.
Nem tudom, hogy hány órát töltöttünk bent az Alcazárban, de miután kijöttünk először éreztem azt – amit a körutazás alatt később is szerencsém volt átélni – hogy teljesen feltöltődtem látványokkal, mintha mindent láttam volna, ami fontos. Leírhatatlan és elképzelhetetlen, ezt át kell élni. Ez az andalúz csoda.
Spanyolországban kezdődik a "Semana Santa", szószerint fordítva a "szent hét", ami a húsvétot megelőző egy hetes katolikus ünnepi hét. Spanyolországban az egész héten mindenhol tavaszi szünet van. Mindenki utazik, én is fogok:)
Mindenkinek kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok! Jó pihenést, tojás festét és locsolkodást!
Remélem én sem fogok elhervadni:)
A vasarnap fantasztikus volt. Delelott elmentem a Sorolla Muzeumba, ami csodas. Sorolla egy impresszionista festo, a spanyolok ugy hivjak, hogy "el pintor de luz", azaz a feny festoje. Persze ez sok mas impresszionostara is elmondhato, de tagadhatatlanul nagyon szep kepeket festett Sorolla. A muzeum az o egykori madridi hazaban mukodik, tele berendezesi targyakkal es szemelyes holmikkal, amik szinten nagyon erdekesek. A hazhoz pedig csatlakozik harom kicsi kert is. Minegyiket picit mas stilusban, mas epitesszel terveztette meg a festo. Sorolla Valenciaban szuletett, ezert a fo stilus, ami meghatarozza oket, az az andaluz, de pont ezert annyira hangulatosak. Keramia- es cserepmozaikokkal diszitettek mindent, kis szokokutak, lugasok pergolaval.... nagyon hangulatos:)
A muzeum utan csak setalgattam Madrid "bohem negyedeben" a Malasañaban, es probaltam temat talalni a fotos targyamhoz. Elegge meghasonlottnak erzem magam, hogy mar egy csomo jo temat kitalaltam, ami a tanarnak is tetszett, de nem tudom ugy megcsinalni oket, ahogy szeretnem:( Most megint uj temaba keztem: " a fogyasztoi tarsadalom". Ebbol most sok jo fotom van, penteken viszek egy tablot a tanarnak, remelem neki is tetszeni fog, es akkor vegre megvan a temam, amivel egesz felevben dologozok:)
Ez Madrid jelkepe: Maci eperfaval:)
Pénteken volt Miguel szülinapja. Már hétfőn meghívott a tapas bárban, hogy szeretné ha én is ott lennék, ami nagyon jól esett. A buli már kevésbé volt jó. Miguel teljesen le van égve, azért lett bulija, mert mindenki más vett valamit inni, enni stb. Eddig Miguel nagyon szimpi volt, de pénteken már túl sok volt. Először le akart minket (Petrát és engem) itatni, de rájött, hogy nem nagyon fog neki menni. Ő előbb berúgott a tequilától, mint mi, aztán elkezdett énekelni, és táncolni. A probléma az volt hogy csak ő élvezte. Viszont ami nagyon jó volt az estében, hogy sok mindenkit megismertem, és tök jól tudtam beszélgetni is. Az egyik brazil lány sütött Miguelnek tortát is. Valamilyen brazil specialitást. A nevére nem emlékszem, de piskótatészta volt csoki puding jellegű és talán vanília pudingszerű krémmel, rengeteg kókusszal. Hihetetlenül édes volt.
Szombaton nem volt annyira eredményes napom, mint azt pénteken még reméltem, de nem baj. Este találkoztunk Petrával, és itt van most nála pár napra Hanna is. Elmentünk egy tapas bárba (OK. Madridban egymást érik a tapas bárok, de nehéz olyat találni, ami olcsó lenne és jó is, de mi ilyenbe mentünkJ) Annyira nem volt olcsó, mint ahogy Petra emlékezett, de Madridhoz képest ez is írtó olcsó volt. 2,5-ért kaptunk nagy pohár Tinto de Verano-t (min. 4dl volt), és hozzá nagyadag és nagyon finom tapast. Mikor megérkeztünk, azt hittük, be sem fogunk férni, de szerencsénk volt, mert pont megürült egy asztal, mikor megkaptuk az innivalónkat. A többiek annyira jól érezték magukat, hogy csak rendelték az újabb és újabb köröket. Ez olyan jól sikerült nekik, hogy nem tudtunk időben elindulni az éjszakai buszhoz. Én annyira nem voltam dühös, mert nekem félóránként van szombaton éjszaka buszom, de Petráéknak 4-kor ment csak a következő buszuk.
Judit ez aztán nem semmi! 4,5-es komplex zh az ipar tanszéken! WOW! Gratulálok! Gondolom most sokan utálnak az iparon komplexezők között, akik a kettesért küzdenek! Azviszont nem tudom, hogy a többieknek hogyan sikerült!? Illetve a többi tanszék komplex zh-járól semmit nem tudok! Ha valaki unatkozik, megoszthatná velem az infókat, hogy hol milyen volt. A város tanszéké különösen érdekelne:)
Judit mégegyszer gratulálok! Látod, kár volt félni az ipar tanszéktől!!!
