Életemben másodszorra voltam itt, olyan volt, mintha egy régi álom kelne életre újra. A Mezquita csodás volt, lélegzetelállító és hihetetlen, ahogy egymás mellett összhangban és egymást erősítve megjelennek az ókori római, vizigót, arab és gótikus stílusjegyek. Hihetetlenül aprólékos kőfaragás és szédítően nagy tér, egy egész oszloperdő. Elképesztő, ahogy az arab boltívek alá odateszik a túlaranyozott barokk szentélyeket. Elképesztő, de talán éppen annyira élő, annyira spanyol és annyira erős.
A cordóbai Alcazar is lenyűgöző volt. A kerti medencék mentén ezer színben pompázó virágágyások, eldugott kis padok, narancsfa ligetek. Csodálatos.
Rengeteget sétáltunk Cordóba zegzugos, kanyargó utcáin, sokszor csak sejtettük, merre vagyunk a térképenJ. Délután, a bolyongás közben egyszer csak kilyukadtunk egy nagyobb útra, és nem mással álltam szemben, mint annak az étteremnek a bejáratával, ahol három éve együtt vacsoráztunk. Annyira furcsa volt, és abban a pillanatban akkora honvágy tört rám. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ha megfordulok, akkor nem vagytok ott az utcán mögöttem anya, apa és Rékus. Nagyon hiányoztatok.
Vasárnap kezdődött el az igazi andalúz Semana Santa. Cordóbában láttuk a vasárnapi körmenet kezdetét, az egész készülődést, ahogy lassan mindenki elfoglalja a helyét az útvonal mentén a padkán és helykeresés közben megveszik az aznapi szotyi adagot. Az egész szintén annyira élő. Minden délután mindenki kiöltözik (anyukák, apukák, kisgyerekek és a tinik is), az egész család együtt közösen kivonul a térre és nézik a felvonulást.
Az elején – annak ellenére, hogy jól informált voltam a spanyol Semana Santaval kapcsolatban –, be kell vallanom, nem igazán értettem, hogy mi is történik körülöttem. A spanyolok őrültek, őszintén is igazán. Húsvétkor nem Jézus feltámadását és mennybe menetelét ünneplik, hanem egy héten keresztül félnapos menetekkel emlékeznek meg Jézus szenvedéseiről. Minden nap hatalmas szobrokat és Jézus életét ábrázoló jeleneteket cipelnek körbe a város utcáin keresztül. Minden menet végállomása a város fő székesegyháza, és húsvét hétfőre a város összes kisebb és nagyobb templomából az összes szentség megérkezik a székesegyházba. A menetek délután 4-5 óra körül kezdődnek és hajnali 1-2-ig tartanak. Mindig először egy Jézust ábrázoló szobrot visznek, utána pedig egy Máriát ábrázolót. Persze mindegyiket feldíszítik. Egy-egy ilyen feldíszített szobrot 40 ember cipel, akikre állítólag fejenként 50 kg súly jut. A szobrokat körülbelül 2500 csuklyás beöltözött kísérő és katonazenekarok kísérik. A beöltözött kísérők úgy néznek ki, mintha a Kuk-lux-klan tagjai lennének, de valójában semmi közük hozzájuk. Elvileg bűnbocsánatért menetelnek, mezítláb és azért viselnek csuklyát, mert a bűnös kilétét elég Istennek tudnia, a közösség vagy város lakossága előtt megőrizheti anonimitását. Ahogy közeledik húsvét vasárnap, a menetek annál hosszabbak, annál nagyobb létszámúak és annál látványosabbak is. A katonazenekarok nagyon egyszerű, de mégis vérfagyasztó és érzelmekkel rendkívül telített zenét játszanak, az igazán vallásos spanyolok pedig a menetet nézve megpróbálják megérinteni a szobrokat és sírnak, Jézus és Mária szenvedései miatt.
Ez egy olyan „fesztivál”, amit első este nem ért meg egy turista, második este már többet tud, de nem érti, hogy mi a látványosság, amiért a menetet a spanyolok órákon keresztül nézik, aztán napról napra egyre inkább felfigyel a részletekre, és még ha nem is vallásos, mégis a felvonulások hangulata teljesen magával ragadja.
Visszaérkezve Madridba, kiderült, hogy ezt a egyházi népszokást csak Andalúziában, illetve Castilia y La Mancha egyes részein tartják már csak, ezért sokszorosan szerencsésnek érzem magam, hogy nem csak Andalúziát láttam, hanem egy ilyen különleges népszokásnak is az élő szemtanúja és részese lehettem.
